„Itt barátokra leltem…” – beszélgetés Simon Dzseniferrel, a Nevetnikék önkéntesével

Úgy tudom sokoldalú ember vagy. Okozott valaha is komoly kihívást a Nevetnikék? 
Nem okozott kihívást, mert tudtam, hogy ezt az utat szeretném járni. Jelenleg dolgozom és levelezőn képzésen óvodapedagógiát tanulok, ezek mellett önkénteskedem. Már ezelőtt is munka mellett tanultam, elvégeztem a dajka és a pedagógiai asszisztens képzést is, mert nagyon érdekelt ez a szakma. Mindig is tudtam, hogy gyerekekkel szeretnék foglalkozni. Tudtam, hogy először dolgozni fogok, és amikor már azt éreztem, hogy munka mellett tudok tanulni is, akkor bevállaltam, hogy jelentkezem az egyetemre.

A vidéki, kisebb közösségek hasonlítanak arra, amit itt Pécsen átéltél eddig, akár a gyerekekkel, vagy nagy volt a törés a kettő között? 
Egészen más az, ahogy itt a városban szocializálódnak, és egész más ott, ahonnan jövök. Vagyis nagy törés van, igen. 

Mi volt az a pillanat, amikor egyértelművé vált, hogy a kék-sárga ruhásokkal szeretnél együtt dolgozni? 
Azt mindig is tudtam, hogy önkéntesként szeretnék tevékenykedni. Nagyon örülnék, ha itt tudnék maradni még jó hosszú évekig, függetlenül attól, hogy egyébként nem tervezek a városban élni. Hallottam egyszer a rádióban a Nevetnikékről, rájuk kerestem a neten. Megnéztem, hogy ők pontosan mivel foglalkoznak, láttam, hogy kórházakban tevékenykednek, beteg gyerekekkel foglalkoznak. Beadtam hozzájuk a jelentkezésemet, találkoztam a mentorokkal és most itt vagyok. Tetszett. Ennek már másfél éve.

Könnyen be tudtál illeszkedni eleinte a szervezeten belüli közösségbe? 
Eleinte nem, mert introvertált vagyok, és szorongok a közösségekben. Nekem idő kellett ahhoz, hogy merjek lépni – hogy magamtól is érezzem azt, hogy igen, akkor velük szeretnék lenni. Az első pozitív élmény, majd a második kellemes találkozás után már én is nagyon vártam, hogy legyenek közös programjaink. Nehezen barátkozom, tényleg nagyon nehezen, itt mégis barátokra leltem. Nagyon sokfélék vagyunk, hiszen az egyetem miatt nagyon sok helyről érkeznek önkéntesek. Örülök, hogy rengeteg embert megismerek, és nem gondoltam volna, hogy ilyen jól fogom kezelni. Azt meg, hogy barátaim vannak, hát az a legjobb dolog benne. 

Kicsit visszakanyarodva a természetre és a vidéki bájra: említetted, hogy szívedhez közel álló témákról van szó. Bele tudod valahogy fűzni ezeket a munkádba, az önkéntességedbe?
Változó. Ez attól függ: ha például vannak olyan gyerekek, akik vidékről származnak, vagy éppen messzebbről került ide kórházba, akkor velük el tudok beszélgetni ilyen dolgokról. Ők is mesélnek, hogy milyen állataik vannak, és én is elmesélem. Volt olyan is, aki mesélt az otthoni kiscicáiról, meg hogy tartanak otthon állatokat is – jól el tudtam vele beszélgetni. Elmondta, kit hogy hívnak. Szóval ilyen dolgok igen, vannak, de ez elég ritka.

Mik a legkedvesebb emlékeid a gyerekekkel? Biztos van pár ilyen… 
Nagyon sok ilyen van. Sokat járok a pszichiátriára, amióta elvégeztem a továbbképzést. Nem mindig, de főként oda vagyok beosztva, és imádom azt az osztályt, egyszerűen mindenkit: az ott dolgozókat, ahogy hozzánk állnak, a gyerekeket… mindenkit. Ott vannak olyanok, akik már visszatérőek, többször találkoztunk velük, jó érzés, amikor megismernek, és „nézik az órát”, hogy: „jaj, nem lehet, hogy tovább maradtok, mint hat óra?” Sajnos azt kell mondanunk, hogy „hát nem lehet”.
Az is jó érzés, amikor a végén odajönnek, megölelnek, vagy pacsit adnak. Most például ajándékot is kaptam, amit direkt nekem készítettek. Rajzoltak, meg ragasztottak nekem. Ki is tettem otthon a hűtőre, ez is motivál. 

A munka, a tanulás és az önkénteskedés menedzselése komoly feladat lehet. Mi az, ami segíthet abban, hogy összetartsa az életednek ezt a három fontos elemét? 
Szerintem talán a felfogásom. Tehát, hogy nem tekintek rá feladatként, és nem nyomasztó élmény az, hogy: „jaj, kell mennem a Nevetnikékhez… jaj, iskola”, helyette inkább várom.
Nagyon szeretem azt, hogy fejlődöm. Érzem a fejlődést abban, ahogy a munka mellett sulizom, illetve ahogy a Nevetnikékhez is járok, ami engem kikapcsol. És arról sokat beszélnek, hogy mi mennyit teszünk az ott lévő gyerekekért, de egyébként ők is rengeteget adnak nekünk. Egy nehéz nap végén az, hogy odaszalad és megölel egy kisgyerek, az valami elmondhatatlanul csodálatos érzés, és rengeteg erőt ad. Rendesen érzem, ahogy feltölt.

Sokszor egy nemes cél érdekében is nehéz elhagyni a saját komfortzónáját az embernek. Esetleg tudsz javasolni bármit azoknak, akik érdeklődnek az önkénteskedés iránt?
Mindenképpen vágjanak bele! Ez egy nagyon jó utazás! Önismeretre is és kapcsolatteremtésre is. Itt barátokat szerzünk! Szóval bárkinek csak megfordul a fejében, az vágjon bele! Bármikor abba lehet hagyni, de megbánni biztos, hogy senki nem fogja. Szóval hajrá, mindenki menjen, mert nagyon jó!